Gyermekkoromban, a szüleim sokszor ittak, alkoholizáltak és az ilyen napokat, rendszerint, hosszú éjszakák követték, veszekedésekkel, verekedésekkel kettejük között, öngyilkossági kísérletekkel és nem egyszer előfordult, hogy kisgyermekként az éjszaka közepén, pizsamában kellett menekülnünk otthonról, nehogy komolyabb bajunk essen. Ezek az események mindig megviseltek, s egészséges szülőkép nélkül visszahúzódó lettem már az óvodában is, majd később az iskolában. Az agresszívabb, erősebb társaim, látták ezt és tudták, hogy könnyű préda vagyok így folyamatossá váltak a cikizések, verések, stb. Ezek csak rontottak a lelkiállapotomon, később depressziós lettem és tizenéves koromban már az nyújtott örömet számomra, ha a saját véremet láttam folyni. Vagdostam a kezeimet és élveztem a fájdalmat. Legalább magamnak bizonyítani tudtam, hogy erős vagyok, ha másokkal szemben ez nem is ment. Belül, fájt a lelkem, nem tudtam feldolgozni a múlt fájdalmait, melyeket újabbak és újabbak követtek. Nem volt számomra kiút, a jövőmet is sötétnek és kilátástalannak hittem. Ilyen állapotban ismertem meg Isten szeretetét. Az, hogy valaki, ennyire szeret engem és fontos vagyok számára, ráadásul nem is akárkinek, hanem a világmindenség Urának a számára, olyan lelkierőt adott, hogy szép lassan elkezdett megváltozni a gondolkodásmódom. Többé már nem önmagam és a lelki fájdalmaim körül forogtak a gondolataim, hanem azon járt folyton az agyam, hogyan is tudnék még közelebb kerülni Isten szeretetéhez. Többet akartam belőle, mindig többet. Azóta már nem vagdosom a kezeimet, hiszen tudom, hogy ezzel szomorúságot okozok Istennek, aki annyi jót tett velem. Már nem vagyok depressziós, hanem célja, értelme van az életemnek és hiszek benne, hogy még jobb és boldogabb jövőt tartogat számomra Isten.

Urbán L. Tamás